Week 17-20

Az eddig leghosszabb kihagyott idő után végre megérkezett az új rész. De ha már egy egész hónapig nem írtam, akkor tartozom egy kis magyarázattal, nem? Bár akit tényleg érdekelt, hogy élek-e még, azokkal a személyekkel bőven beszéltem az elmúlt hetekben is.

Szóval a fő ok, ami miatt nem írtam és, amire annyira nem vagyok büszke az az, hogy lusta voltam. Viszont nem is történt olyan sok minden mivel péntek óta hivatalosan is vége van az idei tanévnek, ezért az utolsó hetekben dolgozat volt dolgozat hátán, és most pedig már végre élvezhetem a nyári szünetemet meg koncentrálhatok a spanyol nyelvTAN tanulásával. És mivel az osztály már Brazíliában élvezi a napsütést, ezért nekem sincs programom viszont végre van wifim, szóval éppen itt van az ideje megírni ezt a bejegyzést.

Week 15-16

Igen, megint nem volt időm írni hétvégén, mert a péntek délutánt is beleszámítva az egész hétvégét a röplabda bajnokságon töltöttem vagy esetleg tanultam... ja meg olvastam a világ talán legfurcsább és értelmetlenebb könyvét. Ezen a héten meg szabadidőm nagy részét egy cikk megírásának próbálkozásával töltöttem a YFU Hírújság számára.

Week 14

Happy Halloween!

Vagy csak egy sima szombat este... még meglátjuk mi sül ki belőle. De térjünk is a lényegre... ezen a héten nem történt túl sok minden. Egyrészt, mert a legutolsó bejegyzés vasárnap délután volt. Másrészt pedig, mert kedden és szerdán a hivatalos SIMCE-ket nem kellett megírnom, ami azt is jelentette, hogy nem kellett suliba mennem.

Week 12-13

Most így ezt a bejegyzést írva rájöttem, hogy azért lenne jó, ha hetente írnék, mert akkor talán nem felejteném el dolgokat... valószínűleg azért esik ki néhány dolog, mert egyrészt az agyam szerint jelentéktelenek azok az események, másrészt még mindig iszonyatosan sok dolog történik és a Magyarországon tök hétköznapi dolgok is említésre méltóak lennének. Harmadrészt pedig az agyam túl nagy részét foglalják el dalszövegek, idézetek könyvekből és filmekből, valamint egy bizonyos személynek túl jól sikerült beférkőznie minden második gondolatomba.
De azért remélhetőleg a legfontosabb pillanatokra, ha nem is magamtól, de a Snapchat képek segítségével emlékszem.

Új emlékek, régi forma

Week 11

Azzal kell, hogy kezdjem, hogy ne lepődjön vagy ijedjen meg senki, ha innentől kezdve megritkulnak a bejegyzések. Esetleg megrövidülnek vagy valamelyik héten csak egy rakatnyi képet rakok fel. Egyrészt, mert lusta vagyok írni azaz (viszonylag) értelmes mondatokat írni. Másrészt megsokasodtak a péntek délutáni meg a hétvégi programjaim úgy általánosságban... ha pedig végre be tudom nyomasztani a röplabda edzéseket az órarendembe, (és esetleg bekerülök a csapatba is) akkor pedig végképp a blog lesz az utolsó dolog, amire gondolni fogok.

De ez egy határozottan jó dolog, nem de bár?

Week 9-10

Egy újabb hét telt el több- kevesebb programmal, a szokásosnál több öleléssel meg olyan emberekkel való beszélgetéssel, akikkel ezelőtt nem igazán sikerült szót váltanom. Nem mintha bárkit is ignorálni akarnék az osztályból, csak eddig nem értettem túl sok mindent abból, amit beszéltek. Akár hozzám intézték a szavaikat akár nem. Most már viszont kezdem kapiskálni a dolgokat és még a nem is tudok válaszolni spanyolul, határozottan fejlődőben van mind a spanyolom, mind a spangolom.

És ezt Aihaana megerősítette valamelyik nap azzal a megjegyzésével, hogy még emlékszik amikor idekerültem és nem értettem semmit, neki pedig mindent le kellett fordítania, most pedig nézzek magamra másfél hétig simán elboldogultam és megértettem magamat a többiekkel a segítsége nélkül. (Ugyanis Valparaísoban volt. Egyébként meg nem nehéz emlékeznie rá, hiszem még csak két hónapja volt az a bizonyos első napom a suliban.)

UPDATE: lusta vagyok átfogalmazni majdnem egy teljes bejegyzést, de az egy hétből kettő lett a lebetegedésem miatt. Ugyan nem hozott túl sok érdekes dolgot...

Week 8

És igen! Az én legnagyobb meglepetésemre mégis elkészült ezen a héten is a bejegyzés. (Valószínűleg jó sok magyartalan mondattal és helyesírási hibával, de itt van.) Ugyan nem péntek van, de nem volt mit tennem szabad óráimban, úgyhogy gondoltam a videochat után a családdal meg a másfél órás beszélgetés után Szonjával, már mit se számít ha még többet használom a magyart. Szóval csapjunk is a lovak közé.

De még előtte... reklámozzuk egy kicsit a YFU-t és azt, hogy rajta vagyok a legújabb kiutazó kampány plakáton. Vagy minek hívjam...

Rendkívüli bejegyzés

Egyrészt, mert hosszabbra nem biztos, hogy lesz időm a héten a függetlenség nap miatt.
Másrészt, mert nem szeretném, ha az otthoniak közül bárki is megijedne. (Vagy azt, hogy 32 üzenetre, 15 facebook bejegyzésre meg néhány viber hívásra kelljen ébrednem.)

Igen, földrengés volt Chilében. Igen, elég erős. Igen, az ország szinte egész területén cunami készültségben vannak a partmenti városokban.
A legerősebb rengések Illapelben voltak 8.3-mal. Calamában 6 körüli érték lehetett a földrengések:
Éppen vacsoráztunk, amikor elkezdtek mozogni a lámpák a fejünk fölött. A fogadóanyukám kinyitotta az ajtót, hogy esetleg durvul a helyzet nehogy beragadjunk, de egyébként csak folytattuk az evést. Aztán amikor megtudtuk, hogy az epicentrum környékén 7.9-es rengések voltak és cunamikészültséget rendeltek el... azonnal mentek a telefonok. A nagyszülőknek, meg nagynéniknek/ nagybácsiknak ugyanis mindannyian közelebb élnek hozzá, mint mi.

Szóval, így éltem meg az első földrengésemet a csereévem alatt.

Week 7

Ezen a héten igazából a dolgozatokon kívül szinte nem is lett volna érdemes suliba menni. És akadt is bőven aki emiatt nem jelent meg minden nap az iskolában. De én nem voltam közöttük, úgyhogy MINDENről, ami a héten történt be tudok számolni. Mármint, amennyire emlékszem és nem vagyok lusta leírni és nem túlságosan személyes... Zsófi, Szonja ;)
Kezdjünk neki!

Week 6

Azt hiszem most érkeztem el ahhoz a ponthoz, amit az otthoni és az itteni orientáción is csak 'kultúrsokk'-ként emlegettek. És lehet, hogy nem kéne ezzel túl részletesen foglalkoznom a blogon, mert a végén még rosszul értelmezik a dolgokat az otthoniak. Szóval csak, hogy már most tisztázzuk: nincs semmi komoly bajom és nagyon is boldog vagyok, hogy ezen az elképesztő helyen lehetek. Köszönet a támogatásért és bizalomért mindenkinek. Már, aki támogatott... khm, Zalcsi... khm.

Tehát, amiért ezzel a témával viszonylag részletesen foglalkozom és írom le a tapasztalataimat az azért van, mert szeretném, hogy ha valaki olyan olvassa a blogot, aki csereévre indul, az felkészülhessen. Valójában nem lehet, de hátha ez segít.

Ja és ha olyasvalaki olvassa ezt, aki nem tud dönteni az országok között, akkor: Chilébe szeretnél jönni! Higgy nekem! A világ legelképesztőbb, legváltozatosabb helye. És szerintem itt a legboldogabbak az emberek általánosságban. Szóval most fogod, azt a papírt és az első helyre beírod Chilét! Kivéve ha utálod az emberekkel kialakított fizikai kapcsolatot vagy vegetáriánus vagy.

Kicsit túl sok...

Tehát miből is gondolom, hogy kultúrsokkom van:

Először is, még mindig nem aludtam valami jól. Volt, hogy nem tudtam elaludni este. Volt, hogy átaludtam az ébresztőmet reggel. De a legjobb talán mégis az volt, amikor felébredtem hajnali háromkor (meg még kétszer az éjszaka folyamán) és alig bírtam visszaaludni.

Másodszor, tök kótyagos voltam a suliban egész héten. És ez betudható a zavaros alvásomnak, meg annak is, hogy még mindig nem értek túl sokat az órákon. A többiek beszélgetéseiből meg még annyit se. Kivéve, amikor valamelyik srác nagyon kíváncsi a véleményemre, ezért Aihaana kénytelen lefordítani a dolgokat.
Na meg persze egész héten fáradt és a szokásosnál is szerencsétlenebb voltam. És eltörtem az első tányéromat. Minden második ajtófélfának nekimentem meg lefejeltem néhány dolgot, arról meg ne is beszéljünk, hogy túl gyakran fordult elő az, hogy nem azt írtam le, amit valójában akartam...
És igen az is lehet, hogy a hét nagy részében tök szomorú voltam. Nem a 'bármelyik pillanatban sírva fakadhatok' szomorú, csak a 'nincs kedvem senkivel se beszélgetni és ez csak még rosszabb lesz, mert ők sem igazán beszélgetnek velem' szomorú. De ez tegnap délutánra sikeresen elmúlt, mert az angol és matek dolgozatok miatt kicsit megkeverték az ülésrendet, így az első három óra kivételével, az egész napomat Aarón előtt ülve töltöttem. Ami egyben azt is jelentette, hogy alig két méter választott el Diegotól, Juanpitől és Tapiatól. Akik még mindig meglepődtek és le voltak nyűgözve a ténytől, hogy hamarabb befejeztem minkét dolgozatot. És a kicsiny távolság miatt ennek hangot is adtak. Meg pofákat vágtak. A jó értelemben. Lehet egyáltalán jó értelemben pofákat vágni? Inkább mondom azt, hogy hülyéskedtek szokásukhoz híven.
És azt is elárulhatom, hogy a héten többször éreztem magam elveszettnek és egyedül, mint eddig bármikor. És igen, ez az a fajta egyedüllét érzet, amikor valójában egy csomó ember vesz körül, de te mégis úgy érzed, hogy nem értenek meg és egyedül vagy. És az én esetemben ez igazából igaz is, mert az osztály nagy része nem igazán beszél angolul, szóval tényleg nem értenek. Nem csak átvitt értelemben.
De, hogy ne ilyen negatívan induljon ez a bejegyzés, azt is hozzá kell tennem, hogy még csak meg sem fordult a fejemben az, hogy feladjam és hazamenjek vagy valami ilyesmi. Csak minden spanyol.

Túl fáradt voltam tegnap...

Szépség és a Szörnyeteg

De mi is történt egyébként a héten. Nem sok minden. Nem voltak röplabda meccsek, csak egy rakat dolgozat. Meg másik adagot meg kiosztottak... így hozhattam haza egy 3,3-t történelemből, egy 4,2-t és egy 7,0-t pedig irodalomból. És igen az a hetes bizony J. K. Rowling érdeme.

Egyébként meg a csütörtöki nap nagy részét táncpróbákkal töltöttük. Ugyanis is szeptember 9.-e az pontosan jövőhét szerda, így egyrészt muszáj volt összepróbálni a műsort, másrészt meg az elmúlt hónapban minden tesi órán a táncot próbáltuk. Szóval miért lett volna a most csütörtök kivétel. És mivel emellett két órát töltöttünk a többi osztály táncának nézésével, így van pár dolog, amit megállapítottam. 

1. A majdnem tíz tánc közül, a mi osztályunké az ami leginkább tánc. Kicsit tisztábban: a végzősöket nem vettem számításba, mert ők cuecát táncolnak, ami a chilei népTÁNC. De a többiek, rajtunk kívül? Leginkább az esőtánc és az áldozati rituálék közé helyezném őket. Mármint, tényleg. Némelyiknél arra vártam, hogy mikor nyílik meg a föld és bújik elő belőle egy ősi mapuche isten, hogy elfogadja a számára bemutatott emberáldozatot.

2. Tudom, hogy itt máshogy vannak az évenkénti elosztások az osztályokban. A saját osztálytársaim nagy része idén lett/lesz 16, viszont Juanpi és Javiera 2000-ben születtek. És teljesen rendben is van. Ugyan mégis kit zavarna? Viszont, hogy mi a helyzet a Primero Medio-val, arról fogalmam sincs. Úgy értem, a fiúk fele tíznek, a másik fele meg tizennyolcnak néz ki. És tudom, hogy a fiúk többsége tizennégy- tizenöt évesen ér a pubertáskorba, de épp ez az!

3. És igen. Még mindig nagyon magasnak számítok. Főleg, ha a tánchoz fekete magassarkút kell húznunk. És azt gondolná az ember, hogy két- három centi nem számít, de ha a partnered alapból alacsonyabb... még jó, hogy alig tizenkét ütemet táncolunk párokban.

Sajnálom Queso... (nem, nem fogom lefordítani a becenevét)

A furgonra várva.

Mivel a legutóbbi skype gyűlésünk alatt valaki megemlítette, hogy szinte mindig csak a barátokról, iskoláról írok ezért most itt van egy hosszabb részlet a családdal kapcsolatban. Egyrészt, mert a család otthon szeretne róluk olvasni, másrészt, mert ezen a héten döbbentem rá, hogy én tökéletesen passzolok ide. Na nem a magasságomat nézve...

De ugyanolyan őrültek és elvarázsoltak, mint én. Camila mindig nekimegy valaminek vagy lefejeli a dolgokat. Mint én... Jachi pedig megbolondul a Harry Potter sorozatért. Végre egy családtag, aki tudja mi a jó. És mindannyian imádnak nevetni, meg poénkodni. És még ha folyton piszkálják is egymást a testvéreim, az fogadóanyukámnak meg mindig a tudtára hozzák, hogy csak 153 centi, nagyon, nagyon szeretik egymást.

Mellesleg, az fogadóapukám úgy dolgozik, hogy vasárnap este megy el és csütörtök éjszaka jön haza. Kivéve ezen a héten, mert most nem jött haza, viszont így időben visszaér a szerdai szereplésre. De azért, hogy csütörtök este legyen kire várni, a nővérem hazajött a hétvégére Antofagastából. Ami azzal is együtt járt, hogy mégis csak kaptunk egy férfit a házhoz a barátja személyében. Ugyanis, ha Jachi itthon van, akkor valószínűleg minden egyes percet, amit csak tud Sebaval tölt. De nem hiszem, hogy bárki is valaha panaszkodott volna, azért mert a srác nálunk vacsorázik. Ugyanis teljesen elbűvölő és imádni való. És vicces, még úgyis, hogy nem igazán értem a nagy részét annak, amit mond. Nem mellesleg pedig a személyes sofőrünkként funkcionál, amikor a nővérem itthon van. És ugyan a dzsipje nem a legbiztonságosabb járgány, nagyon is hangulatos benne utazni.

És még mielőtt elfelejtem a linket amit a nővérem mutatott és ugyan spanyolul van, de hátha olvassa a blogot leendő kiutazó diák is.

Ölelések százait és egy kis cseresznyét küld nektek:
Réka xx

Ui.: Szonja, már most beállítottam az ébresztőt (ezúttal háromszor is ellenőriztem). Szóval remélem ráérsz holnap délután (legalábbis neked délután...), mert fontos dolgokat kell megbeszélnem veled. ;)

Oké, talán nem annyira fontosak, de ugyebár mi a semmiről is tudunk beszélgetni.

Week 5

Határozottan ez a hét volt eddig a legfárasztóbb. Részben a dolgozatok miatt, részben az alváshiány miatt. A szépítő alvásom pedig azért nem volt olyan hosszú, mint eddig, mert... röplabda meccsen voltam meg szülinapi bulin meg szimplán vagy tízszer felébredtem éjszakánként nem igazán tudom miért.

De lássuk mi történt, amikor nem aludtam nyitott szemmel.

Week 4 or what happened since Monday

Ez a "hét" nem volt túl esemény dús az iskolát és a dolgozatokat leszámítva. De most már legalább mindenki megcsodálhatja a Colegio San Ignacio de Calama bámulatos röplabda csapatát. Elölről is:

Week 3... kind of

Én tényleg próbáltam összekaparni ezt a bejegyzést pénteken (és a hétvégén), de eddig valahogy sehogy sem sikerült a végére jutnom. Most is csak nagy nehezen, mert fáradt vagyok. Mindig mindenhol. Annak ellenére, hogy suliidőben is 9-10 órát alszom, a hétvégékről meg ne is beszéljünk.

Week 1-2

Az első bejegyzés. Az első két és fél hét. Az első tizenhét nap.

Avagy a csereévem kezdete közel sem elég részletesen rengeteg képpel megspékelve. Mert lusta vagyok írni, de úgy érzem muszáj. :)

Először is, én várok. Már két hete. Úgy értem, persze hiányoznak az otthoniak meg minden (SZERETLEK TITEKET) de annyi dolog történik, hogy képtelen vagytok túl sokat gondolni a "hátrahagyott" dolgokra. Szóval egy részem igenis vár arra az érzésre, amikor rádöbbenek, hogy:

"Úristen! Dios mío! Tényleg Chilében vagyok és ez így is lesz majdnem egy évig. Nem beszélek spanyolul, a chilei emberek pedig nem igazán beszélnek angolul. Mihez fogok kezdeni, ha kérdeznek valamit, de nem értem? Mit fogok csinálni, amikor ténylegesen dolgozatot iratnak velem és nem csak gyakorlunk?"

Jelen pillanatban csak mosolygok és a legjobb formámat hozom. Későbbiekben talán érteni is fogom, hogy mi folyik körülöttem.

Ezután a katyvasz után pedig kezdődjön az igazi élménybeszámoló. Vagy valami olyasmi.

Repülés és orientáció

A repülőút nagyon hosszú és Páriszból Santiagoba hideg volt. És annak ellenére, hogy fáradt voltam, nem hiszem, hogy túl sokat aludtam volna. Legalábbis a durván tizenöt órába nem hiszem, hogy a Bosszúállók, a Big Hero 6, egy HIMYM epizód és legalább két- három óra evéssel/ olvasással/ punnyadással eltöltött után olyan sok maradt volna, amit végig szunyókáltam.

A reptéren már a csomagjaink összeszedése közben találkoztam egy litván lánnyal, aki, mint kiderült, ugyanazzal a géppel utazott, mint én. Így vele még azelőtt összeismerkedtem, hogy találkoztunk volna a többi cserediákkal és a YFU-s önkéntesekkel. Mindezek után megreggeliztünk a reptéren, aztán elindultunk busszal Olmuéba, ahol az éveleji tábor volt. Imádni való kis város, ahol egy nagyon király "motelben" voltunk elszállásolva.

Az orientáció alatt rengeteget ettünk, nevettünk, táncoltunk, énekeltünk és beszélgettünk. Kultúráról, iskoláról, családról, barátokról, utazásról, szokásokról, kultúrsokkról. Olyan dolgokról, amikről itthon is esett szó és olyanokról is, amikről nem. Az az egy biztos, hogy fárasztó volt, hiszen minden angolul volt. Ja és az is 100%, hogy amíg az alvás nem számít rejtett tehetségnek, addig mindegyikünk egy csiszolatlan gyémánt. És itt a hangsúly a csiszolatlanon van.

Utolsó nap visszabuszoztunk Santiagóba, ahol a diákok körülbelül felére várt már a családja. Mi többiek pedig ebéd után ellátogattunk a plázába és egy San Cristobal nevű hegyre/ helyre, ahonnan is tökéletes kilátásunk nyílt a Santiagót borító szmogrétegre. És persze magára a városra is. Akik busszal utaztak, azok még aznap este elindultak a családjukhoz, mi pedig egy motelben szálltunk meg, majd vasárnap reggel hat órakor indultunk a reptérre.

Mikor felszálltunk a gépre Kristivel, aki szintén Calamában lakik- és, mint kiderült, majdhogynem szomszédok vagyunk- már alig három óra választott el minket a fogadócsaládjainkkal való találkozástól.

 

Család

Totál izgatottan és remegő térdekkel meg kezekkel meg hanggal megpillantottuk a fogadócsaládjainkat és onnan kezdve ténylegesen elkezdődött a csereév. Egy transzparenssel fogadott az egész család. Apuka, anyuka, húgi, nővér és a nővérem barátja, aki higgyétek el a család teljes értékű tagja. És nem mellesleg imádni való. Csak úgy, mint az "igazi" család.

Az első másfél hétben itthon volt a nővérem, aki beszél angolul, mert az egyetemen, ahová jár tüntettek a diákok a túl magas tandíj ellen, azzal, hogy nem mentek suliba. De amióta visszament, teljesen rá vagyok kényszerülve a spanyolra. Ami tök jó, mert ragadnak rám a szavak. Vagy legalábbis megértem őket, még ha értelmesen nem is, csak kézzel- lábbal tudok válaszolni, ha kérdeznek.

Iskola és a velejárók

Csak, hogy konkrétak legyünk, a megérkezésem másnapján már iskolába kellett mennem. Ami totálisan megérte, a fél hetes kelést. Még akkor is, ha a tanteremben nagykabátban ültünk, mert nincs rendes fűtés (meg zárt iskola épület). Még akkor is, ha sötét volt, amikor suliba mentünk.

Egyszerűen imádom az osztályt. Kiközösítés, széthúzás, új diákok fejére tojás? Az micsoda? Ők biztosan nem ismerik ezeket a fogalmakat. Persze nem azt mondom, hogy itt mindenki mindenkinek a legjobb barátja, de tényleg ismerik egymást és vannak közös programjaik. Így történt az, hogy múlt pénteken én is részt vettem életem (és csereévem) első BBQ-ján. Ez a szösszenet, akkor íródott le és nem is akarok semmit változtatni rajta:

"Teljesen biztos voltam benne, már a legelső alkalom után, hogy amikor cserediák leszek Chilébe akarok menni. És mindenki megkérdezte, hogy miért Chile.

Először mindig a nyelvet mondtam. Hogy spanyolt akarok tanulni.

Azután jött a természet, a növény és állatvilág, az, hogy ez az ország, annyi mindenben különbözik Magyarországtól. Hogy Chile annyira extrém, a sivatagtól a hegyekig és esőerdőig mindent megtalálhatsz itt.

És mivel ez egy "egyszer az életben" lehetőség megakartam ragadni és messzi, messzi repülni Magyarországtól és nem Ausztriába vagy Németországba menni. 

Nagy szerepet játszott a kultúra is. Mert puszi a jobb orcádon? Tényleg? Otthon csak a családot és nagyon, nagyon közeli barátokat üdvözlöm így. De itt... mindenkit. Például a tanárt, akivel még soha nem találkoztam vagy az osztálytársam szüleit. Vagy legalábbis remélem, hogy az osztálytársam szülei voltak...

De a mai nap után. A BBQ után. Teljesen biztos vagyok abban, hogy miért pont Chilébe jöttem. Az atmoszféra miatt.

És semmiért sem cserélném el. Iszonyatosan imádom a csereévemet, az osztályomat, a sulit, a várost. Nem cserélnék egyetlen cserediákkal sem.

.

.

.

.

.

És már most tudom, hogy nagyon fogok sírni, amikor haza kell mennem."

Az osztálytársak meg egyébként nagyon kedves, aranyosak és totálisan őrültek. De nagyon szeretem őket. És ők is egymást meg engem is. A többségükkel ugyan MÉG nem nagyon tudok beszélgetni, mert én nem tudok spanyolul ők meg angolul, de mindannyian próbálkozunk. Kivéve Aihaana ugyanis ő mindkét nyelven beszél.

A többi lány nagyon barátságos, bár kicsit visszahúzódóak (és igen ezt pont én mondom) és nem mernek beszélgetni velem, mert nem jó angoljuk. Még akkor sem, ha többször is a tudtukra hoztam, hogy tök oké, ha úgy beszélnek, mint a Google fordító, mert én szinte semmit sem tudok spanyolul. Egy cipőben járunk. Majdnem...

A srácok nagy része pedig sikeresen megtanulta magyarul, azt, hogy "Szeretlek" és, hogy mit jelent, ha valaki "meleg". #legfontosabbszavakevör

A fő szószólók pedig Diego Tapia (ugyanis két Diegónk van) és Juanpablo, akinek túl hosszú a keresztneve ezért mindenki Juanpi-nek vagy Pablonak szólítja. Na ők ketten tényleg teljesen zakkantak. De ennek ellenére vagy pont emiatt (még nem tudtam eldönteni) imádom őket. Igen, Diego is imádja magát. Tök aranyosak, mert szavakat tanítanak és minden hülyeségbe bevonnak legyen az röpizés tesi órán, hús sütés a BBQ-n vagy lassúzás egy tökre nem lassúzós számra. EGy szóval, bevonnak minden marhaságba.

És Juanpi folyamatosan, azt hangoztatja (spanyolul és addig könyörög Aihaananak, amíg a lány el nem mondja nekem angolul), hogy már alig várja, hogy értsem, amit beszélnek. És azt kell mondjam, az érzés kölcsönös. Én is alig várom, hogy értsem, amit hallok (ne csak angol, ének és matek óra egy részen). Tök érzés lesz amikor majd nem csak a saját nevemet hallom ki a beszélgetésből. Ami egyébként talán túl gyakran történik meg...

Máris megkaptam a saját családi bögrémet

Annyira iszonyatosan boldog vagyok...

Az első BBQ-m után tudom, miért jöttem ide

Kaptam csokit a suliban, mert "híres" vagyok

Amikor próbálsz spanyolt házit csinálni

De nem értesz semmit #érzések

Hivatalosan is a CSI része

Most pedig lépek, mert meg kell ünnepelnünk, hogy a húgom és a röplabda csapat harmadik helyezett lett a területin.

Ölelések százait és egy kis cseresznyét küld nektek:

Réka xx