Week 8

És igen! Az én legnagyobb meglepetésemre mégis elkészült ezen a héten is a bejegyzés. (Valószínűleg jó sok magyartalan mondattal és helyesírási hibával, de itt van.) Ugyan nem péntek van, de nem volt mit tennem szabad óráimban, úgyhogy gondoltam a videochat után a családdal meg a másfél órás beszélgetés után Szonjával, már mit se számít ha még többet használom a magyart. Szóval csapjunk is a lovak közé.

De még előtte... reklámozzuk egy kicsit a YFU-t és azt, hogy rajta vagyok a legújabb kiutazó kampány plakáton. Vagy minek hívjam...

Hogyan öltözöl fel ebédre két családdal...

Akiket igazából nem ismersz...?

Na jó... 2 osztálytárs, a nővérem, a barátja...

A többiek tök ismeretlenek számomra...

A szombati nap nagy részét egy BBQ-n töltöttem. Igaz, hogy tizennyolcadika még csak holnap lesz, de a chileiek tényleg ünneplik és kiélvezik az hozzá vezető utat is. És, mint a képek is mutatják fogalmam sem volt, hogy mire számítsak. Így mikor fél kettőkor beültem Seba kocsijába, Juanpi mellé még nem tudtam, hogy nem tíz idegennel, hanem vagy harmincöttel fogok találkozni. Ennek ellenére nagyon is jól éreztem magamat.

Igazából az egész délutánt evéssel, játszással, beszélgetéssel és még több evéssel töltöttük. Természetesen mind a játékok, mind az ételek hagyományos chilei dolgok voltak. És így találkoztam Mauro meg Nico meg Seba León meg Javiera meg Juanpi teljes családjával. De a pusziszkodáson kívül nagy részt a nővéremmel és a barátjával beszélgettem. Illetve Jachi megkérdezett egy csomó dolgot, majd a válaszomat lefordította Sebanak. Valamint elmondta, hogy teljesen tudja mit érzek. Amit igazából megnyugtató volt hallani. :)

A nap vége felé pedig Juanpivel, Mauroval és Javieraval (azoknak akik nem látták volna azelőtt) eltáncoltuk a gálán előadott táncukat. Utána pedig mindenki elkezdett cuecát táncolni...

KIRÁLY volt

Múlt vasárnap a fogadó szüleimmel elmentünk a Loa folyóhoz, ami bizony átfolyik a világ legszárazabb sivatagán. Vagy legalábbis próbál... a lényeg az, hogy ez Chile leghosszabb folyója és nagyon hangulatos a partján sétálni. Még, akkor is ha huszonnyolc fok van és tűz a nap. Valamint a pláza előtt katonai felszerelések voltak kiállítva, szóval...

Hétfőn és kedden az össz történése egy viszonylag egyszerű matek dolgozat, egy katasztrofális spanyol irodalom teszt volt. Ugyanis igazából egy könyvből, ami a 'La casa de Bernarda Alba' címre hallgat, írtunk beszámolót. És én elolvastam a színdarabot. De az egyetlen dolog, ami leesett közben, az az volt, Bernardanak öt lánya van meg, hogy valaki meghalt a végén. Még azt se tudtam kihámozni, hogy ki!

Adjátok ide az 'Ember tragédiáját'

Szerda délelőtt nem volt tanítás, mert felvonulás volt tizennyolcadika alkalmából. Igazából azon kívül, hogy majd megsültünk a melegben, élvezhető volt a dolog. Itt legalább tényleg egységet képviselnek az iskolák. Na meg Kristivel is találkoztam.

És tudjátok mire jó az egyenruha azon kívül, hogy reggel ne kelljen gondolkodnod azon, hogy mit vegyél fel? Meg azon kívül, hogy Profe Marcela megjegyezhesse, hogy túl rövid a szoknyám? Így tényleg tudod, hogy ki az aki a sulidba jár, még akkor is ha soha az életben nem láttad. Tehát ha meglátok egy tök random kisgyereket kék-sárga melegítő együttesben rohangálni, akkor azonnal tudom, hogy ő bizony a Colegio San Ignacio tanulója. És automatikusan mosolyra görbül a szám, mert már ketten vagyunk, akik a legjobb iskolába járnak.

Délután viszont lettek volna órák. HA kicsit többen megjelentünk volna... igen, úgy látszik itt amikor nincs kedvük a diákoknak, akkor nem mennek suliba. Szóval a szerda délutánt Javieraval meg nálam jóval fiatalabb (és alacsonyabb) diákokkal töltöttem, akiknek éppen ének órája volt. És azt kell mondjam: a világ legjobb dolga, hogy már négy- öt éves korban fontosnak tartják a tanárok, hogy jó ritmusérzékük legyen.

Rövid a szoknyám... (alapvetően: életem története)

Ez nem két ujjnyi, de a chileiek picik

Sajnálom, hogy magas vagyok! (Dehogyis...)

Ezek itten 5 évesek, akikkel közösen zenéltünk...

A földrengésről pedig nem szeretnék többet írni, csak itt hagyni ezt a képet:

Avagy hogyan reagálnak a külföldi, az olasz és a chilei riporterek a földrengésre.

És mi történt ma? Előre tudtuk, hogy nem fog mindenki megjelenni... nyolc- kilenc emberre számítottunk. Ennek ellenére a mai játékokon a Segundo Medio képviseletében egyedül Diegoval vettem részt. Igazából tök vicces volt, de az se lett volna, ha Mauro és Nico hamarabb érkezik.

És, hogy mit értek játékok alatt? Zsákban futás, kötélhúzás, ugróiskola, székfoglaló és még jó pár hagyományos chilei játék. Azt meg hagyjuk ki a dologból, hogy zsákban futásnál a célba érésem után igazán kecsesen és nőiesen elhasaltam. A szó legszorosabb értelmében, nem teljesen saját akaratomból. De fogjuk arra, hogy a zsák konkrétan a combom közepéig ért...

A programokat pedig, az evésen kívül, egy nagyon bájos táncversennyel zárták. És a három kategóriában az elsősöktől kezdve a végzősökig minden osztályból legalább egy képviselő elindult. Kisebb- nagyobb sikerrel. Komoly izzadtságra vérre menő küzdelmek voltak kitűzőkért és zsebkendőkért, amik a nyereményt jelentették.

Röviden, tömören: egy újabb csodálatos napot töltöttem el a suliban, amikor is elgondolkozom azon, hogy a Tópartiban miért nincsenek ilyen dolgok.

Ölelések százait és egy kis cseresznyét küld nektek:

Réka xx