Week 1-2

Az első bejegyzés. Az első két és fél hét. Az első tizenhét nap.

Avagy a csereévem kezdete közel sem elég részletesen rengeteg képpel megspékelve. Mert lusta vagyok írni, de úgy érzem muszáj. :)

Először is, én várok. Már két hete. Úgy értem, persze hiányoznak az otthoniak meg minden (SZERETLEK TITEKET) de annyi dolog történik, hogy képtelen vagytok túl sokat gondolni a "hátrahagyott" dolgokra. Szóval egy részem igenis vár arra az érzésre, amikor rádöbbenek, hogy:

"Úristen! Dios mío! Tényleg Chilében vagyok és ez így is lesz majdnem egy évig. Nem beszélek spanyolul, a chilei emberek pedig nem igazán beszélnek angolul. Mihez fogok kezdeni, ha kérdeznek valamit, de nem értem? Mit fogok csinálni, amikor ténylegesen dolgozatot iratnak velem és nem csak gyakorlunk?"

Jelen pillanatban csak mosolygok és a legjobb formámat hozom. Későbbiekben talán érteni is fogom, hogy mi folyik körülöttem.

Ezután a katyvasz után pedig kezdődjön az igazi élménybeszámoló. Vagy valami olyasmi.

Repülés és orientáció

A repülőút nagyon hosszú és Páriszból Santiagoba hideg volt. És annak ellenére, hogy fáradt voltam, nem hiszem, hogy túl sokat aludtam volna. Legalábbis a durván tizenöt órába nem hiszem, hogy a Bosszúállók, a Big Hero 6, egy HIMYM epizód és legalább két- három óra evéssel/ olvasással/ punnyadással eltöltött után olyan sok maradt volna, amit végig szunyókáltam.

A reptéren már a csomagjaink összeszedése közben találkoztam egy litván lánnyal, aki, mint kiderült, ugyanazzal a géppel utazott, mint én. Így vele még azelőtt összeismerkedtem, hogy találkoztunk volna a többi cserediákkal és a YFU-s önkéntesekkel. Mindezek után megreggeliztünk a reptéren, aztán elindultunk busszal Olmuéba, ahol az éveleji tábor volt. Imádni való kis város, ahol egy nagyon király "motelben" voltunk elszállásolva.

Az orientáció alatt rengeteget ettünk, nevettünk, táncoltunk, énekeltünk és beszélgettünk. Kultúráról, iskoláról, családról, barátokról, utazásról, szokásokról, kultúrsokkról. Olyan dolgokról, amikről itthon is esett szó és olyanokról is, amikről nem. Az az egy biztos, hogy fárasztó volt, hiszen minden angolul volt. Ja és az is 100%, hogy amíg az alvás nem számít rejtett tehetségnek, addig mindegyikünk egy csiszolatlan gyémánt. És itt a hangsúly a csiszolatlanon van.

Utolsó nap visszabuszoztunk Santiagóba, ahol a diákok körülbelül felére várt már a családja. Mi többiek pedig ebéd után ellátogattunk a plázába és egy San Cristobal nevű hegyre/ helyre, ahonnan is tökéletes kilátásunk nyílt a Santiagót borító szmogrétegre. És persze magára a városra is. Akik busszal utaztak, azok még aznap este elindultak a családjukhoz, mi pedig egy motelben szálltunk meg, majd vasárnap reggel hat órakor indultunk a reptérre.

Mikor felszálltunk a gépre Kristivel, aki szintén Calamában lakik- és, mint kiderült, majdhogynem szomszédok vagyunk- már alig három óra választott el minket a fogadócsaládjainkkal való találkozástól.

 

Család

Totál izgatottan és remegő térdekkel meg kezekkel meg hanggal megpillantottuk a fogadócsaládjainkat és onnan kezdve ténylegesen elkezdődött a csereév. Egy transzparenssel fogadott az egész család. Apuka, anyuka, húgi, nővér és a nővérem barátja, aki higgyétek el a család teljes értékű tagja. És nem mellesleg imádni való. Csak úgy, mint az "igazi" család.

Az első másfél hétben itthon volt a nővérem, aki beszél angolul, mert az egyetemen, ahová jár tüntettek a diákok a túl magas tandíj ellen, azzal, hogy nem mentek suliba. De amióta visszament, teljesen rá vagyok kényszerülve a spanyolra. Ami tök jó, mert ragadnak rám a szavak. Vagy legalábbis megértem őket, még ha értelmesen nem is, csak kézzel- lábbal tudok válaszolni, ha kérdeznek.

Iskola és a velejárók

Csak, hogy konkrétak legyünk, a megérkezésem másnapján már iskolába kellett mennem. Ami totálisan megérte, a fél hetes kelést. Még akkor is, ha a tanteremben nagykabátban ültünk, mert nincs rendes fűtés (meg zárt iskola épület). Még akkor is, ha sötét volt, amikor suliba mentünk.

Egyszerűen imádom az osztályt. Kiközösítés, széthúzás, új diákok fejére tojás? Az micsoda? Ők biztosan nem ismerik ezeket a fogalmakat. Persze nem azt mondom, hogy itt mindenki mindenkinek a legjobb barátja, de tényleg ismerik egymást és vannak közös programjaik. Így történt az, hogy múlt pénteken én is részt vettem életem (és csereévem) első BBQ-ján. Ez a szösszenet, akkor íródott le és nem is akarok semmit változtatni rajta:

"Teljesen biztos voltam benne, már a legelső alkalom után, hogy amikor cserediák leszek Chilébe akarok menni. És mindenki megkérdezte, hogy miért Chile.

Először mindig a nyelvet mondtam. Hogy spanyolt akarok tanulni.

Azután jött a természet, a növény és állatvilág, az, hogy ez az ország, annyi mindenben különbözik Magyarországtól. Hogy Chile annyira extrém, a sivatagtól a hegyekig és esőerdőig mindent megtalálhatsz itt.

És mivel ez egy "egyszer az életben" lehetőség megakartam ragadni és messzi, messzi repülni Magyarországtól és nem Ausztriába vagy Németországba menni. 

Nagy szerepet játszott a kultúra is. Mert puszi a jobb orcádon? Tényleg? Otthon csak a családot és nagyon, nagyon közeli barátokat üdvözlöm így. De itt... mindenkit. Például a tanárt, akivel még soha nem találkoztam vagy az osztálytársam szüleit. Vagy legalábbis remélem, hogy az osztálytársam szülei voltak...

De a mai nap után. A BBQ után. Teljesen biztos vagyok abban, hogy miért pont Chilébe jöttem. Az atmoszféra miatt.

És semmiért sem cserélném el. Iszonyatosan imádom a csereévemet, az osztályomat, a sulit, a várost. Nem cserélnék egyetlen cserediákkal sem.

.

.

.

.

.

És már most tudom, hogy nagyon fogok sírni, amikor haza kell mennem."

Az osztálytársak meg egyébként nagyon kedves, aranyosak és totálisan őrültek. De nagyon szeretem őket. És ők is egymást meg engem is. A többségükkel ugyan MÉG nem nagyon tudok beszélgetni, mert én nem tudok spanyolul ők meg angolul, de mindannyian próbálkozunk. Kivéve Aihaana ugyanis ő mindkét nyelven beszél.

A többi lány nagyon barátságos, bár kicsit visszahúzódóak (és igen ezt pont én mondom) és nem mernek beszélgetni velem, mert nem jó angoljuk. Még akkor sem, ha többször is a tudtukra hoztam, hogy tök oké, ha úgy beszélnek, mint a Google fordító, mert én szinte semmit sem tudok spanyolul. Egy cipőben járunk. Majdnem...

A srácok nagy része pedig sikeresen megtanulta magyarul, azt, hogy "Szeretlek" és, hogy mit jelent, ha valaki "meleg". #legfontosabbszavakevör

A fő szószólók pedig Diego Tapia (ugyanis két Diegónk van) és Juanpablo, akinek túl hosszú a keresztneve ezért mindenki Juanpi-nek vagy Pablonak szólítja. Na ők ketten tényleg teljesen zakkantak. De ennek ellenére vagy pont emiatt (még nem tudtam eldönteni) imádom őket. Igen, Diego is imádja magát. Tök aranyosak, mert szavakat tanítanak és minden hülyeségbe bevonnak legyen az röpizés tesi órán, hús sütés a BBQ-n vagy lassúzás egy tökre nem lassúzós számra. EGy szóval, bevonnak minden marhaságba.

És Juanpi folyamatosan, azt hangoztatja (spanyolul és addig könyörög Aihaananak, amíg a lány el nem mondja nekem angolul), hogy már alig várja, hogy értsem, amit beszélnek. És azt kell mondjam, az érzés kölcsönös. Én is alig várom, hogy értsem, amit hallok (ne csak angol, ének és matek óra egy részen). Tök érzés lesz amikor majd nem csak a saját nevemet hallom ki a beszélgetésből. Ami egyébként talán túl gyakran történik meg...

Máris megkaptam a saját családi bögrémet

Annyira iszonyatosan boldog vagyok...

Az első BBQ-m után tudom, miért jöttem ide

Kaptam csokit a suliban, mert "híres" vagyok

Amikor próbálsz spanyolt házit csinálni

De nem értesz semmit #érzések

Hivatalosan is a CSI része

Most pedig lépek, mert meg kell ünnepelnünk, hogy a húgom és a röplabda csapat harmadik helyezett lett a területin.

Ölelések százait és egy kis cseresznyét küld nektek:

Réka xx