Week 6

Azt hiszem most érkeztem el ahhoz a ponthoz, amit az otthoni és az itteni orientáción is csak 'kultúrsokk'-ként emlegettek. És lehet, hogy nem kéne ezzel túl részletesen foglalkoznom a blogon, mert a végén még rosszul értelmezik a dolgokat az otthoniak. Szóval csak, hogy már most tisztázzuk: nincs semmi komoly bajom és nagyon is boldog vagyok, hogy ezen az elképesztő helyen lehetek. Köszönet a támogatásért és bizalomért mindenkinek. Már, aki támogatott... khm, Zalcsi... khm.

Tehát, amiért ezzel a témával viszonylag részletesen foglalkozom és írom le a tapasztalataimat az azért van, mert szeretném, hogy ha valaki olyan olvassa a blogot, aki csereévre indul, az felkészülhessen. Valójában nem lehet, de hátha ez segít.

Ja és ha olyasvalaki olvassa ezt, aki nem tud dönteni az országok között, akkor: Chilébe szeretnél jönni! Higgy nekem! A világ legelképesztőbb, legváltozatosabb helye. És szerintem itt a legboldogabbak az emberek általánosságban. Szóval most fogod, azt a papírt és az első helyre beírod Chilét! Kivéve ha utálod az emberekkel kialakított fizikai kapcsolatot vagy vegetáriánus vagy.

Kicsit túl sok...

Tehát miből is gondolom, hogy kultúrsokkom van:

Először is, még mindig nem aludtam valami jól. Volt, hogy nem tudtam elaludni este. Volt, hogy átaludtam az ébresztőmet reggel. De a legjobb talán mégis az volt, amikor felébredtem hajnali háromkor (meg még kétszer az éjszaka folyamán) és alig bírtam visszaaludni.

Másodszor, tök kótyagos voltam a suliban egész héten. És ez betudható a zavaros alvásomnak, meg annak is, hogy még mindig nem értek túl sokat az órákon. A többiek beszélgetéseiből meg még annyit se. Kivéve, amikor valamelyik srác nagyon kíváncsi a véleményemre, ezért Aihaana kénytelen lefordítani a dolgokat.
Na meg persze egész héten fáradt és a szokásosnál is szerencsétlenebb voltam. És eltörtem az első tányéromat. Minden második ajtófélfának nekimentem meg lefejeltem néhány dolgot, arról meg ne is beszéljünk, hogy túl gyakran fordult elő az, hogy nem azt írtam le, amit valójában akartam...
És igen az is lehet, hogy a hét nagy részében tök szomorú voltam. Nem a 'bármelyik pillanatban sírva fakadhatok' szomorú, csak a 'nincs kedvem senkivel se beszélgetni és ez csak még rosszabb lesz, mert ők sem igazán beszélgetnek velem' szomorú. De ez tegnap délutánra sikeresen elmúlt, mert az angol és matek dolgozatok miatt kicsit megkeverték az ülésrendet, így az első három óra kivételével, az egész napomat Aarón előtt ülve töltöttem. Ami egyben azt is jelentette, hogy alig két méter választott el Diegotól, Juanpitől és Tapiatól. Akik még mindig meglepődtek és le voltak nyűgözve a ténytől, hogy hamarabb befejeztem minkét dolgozatot. És a kicsiny távolság miatt ennek hangot is adtak. Meg pofákat vágtak. A jó értelemben. Lehet egyáltalán jó értelemben pofákat vágni? Inkább mondom azt, hogy hülyéskedtek szokásukhoz híven.
És azt is elárulhatom, hogy a héten többször éreztem magam elveszettnek és egyedül, mint eddig bármikor. És igen, ez az a fajta egyedüllét érzet, amikor valójában egy csomó ember vesz körül, de te mégis úgy érzed, hogy nem értenek meg és egyedül vagy. És az én esetemben ez igazából igaz is, mert az osztály nagy része nem igazán beszél angolul, szóval tényleg nem értenek. Nem csak átvitt értelemben.
De, hogy ne ilyen negatívan induljon ez a bejegyzés, azt is hozzá kell tennem, hogy még csak meg sem fordult a fejemben az, hogy feladjam és hazamenjek vagy valami ilyesmi. Csak minden spanyol.

Túl fáradt voltam tegnap...

Szépség és a Szörnyeteg

De mi is történt egyébként a héten. Nem sok minden. Nem voltak röplabda meccsek, csak egy rakat dolgozat. Meg másik adagot meg kiosztottak... így hozhattam haza egy 3,3-t történelemből, egy 4,2-t és egy 7,0-t pedig irodalomból. És igen az a hetes bizony J. K. Rowling érdeme.

Egyébként meg a csütörtöki nap nagy részét táncpróbákkal töltöttük. Ugyanis is szeptember 9.-e az pontosan jövőhét szerda, így egyrészt muszáj volt összepróbálni a műsort, másrészt meg az elmúlt hónapban minden tesi órán a táncot próbáltuk. Szóval miért lett volna a most csütörtök kivétel. És mivel emellett két órát töltöttünk a többi osztály táncának nézésével, így van pár dolog, amit megállapítottam. 

1. A majdnem tíz tánc közül, a mi osztályunké az ami leginkább tánc. Kicsit tisztábban: a végzősöket nem vettem számításba, mert ők cuecát táncolnak, ami a chilei népTÁNC. De a többiek, rajtunk kívül? Leginkább az esőtánc és az áldozati rituálék közé helyezném őket. Mármint, tényleg. Némelyiknél arra vártam, hogy mikor nyílik meg a föld és bújik elő belőle egy ősi mapuche isten, hogy elfogadja a számára bemutatott emberáldozatot.

2. Tudom, hogy itt máshogy vannak az évenkénti elosztások az osztályokban. A saját osztálytársaim nagy része idén lett/lesz 16, viszont Juanpi és Javiera 2000-ben születtek. És teljesen rendben is van. Ugyan mégis kit zavarna? Viszont, hogy mi a helyzet a Primero Medio-val, arról fogalmam sincs. Úgy értem, a fiúk fele tíznek, a másik fele meg tizennyolcnak néz ki. És tudom, hogy a fiúk többsége tizennégy- tizenöt évesen ér a pubertáskorba, de épp ez az!

3. És igen. Még mindig nagyon magasnak számítok. Főleg, ha a tánchoz fekete magassarkút kell húznunk. És azt gondolná az ember, hogy két- három centi nem számít, de ha a partnered alapból alacsonyabb... még jó, hogy alig tizenkét ütemet táncolunk párokban.

Sajnálom Queso... (nem, nem fogom lefordítani a becenevét)

A furgonra várva.

Mivel a legutóbbi skype gyűlésünk alatt valaki megemlítette, hogy szinte mindig csak a barátokról, iskoláról írok ezért most itt van egy hosszabb részlet a családdal kapcsolatban. Egyrészt, mert a család otthon szeretne róluk olvasni, másrészt, mert ezen a héten döbbentem rá, hogy én tökéletesen passzolok ide. Na nem a magasságomat nézve...

De ugyanolyan őrültek és elvarázsoltak, mint én. Camila mindig nekimegy valaminek vagy lefejeli a dolgokat. Mint én... Jachi pedig megbolondul a Harry Potter sorozatért. Végre egy családtag, aki tudja mi a jó. És mindannyian imádnak nevetni, meg poénkodni. És még ha folyton piszkálják is egymást a testvéreim, az fogadóanyukámnak meg mindig a tudtára hozzák, hogy csak 153 centi, nagyon, nagyon szeretik egymást.

Mellesleg, az fogadóapukám úgy dolgozik, hogy vasárnap este megy el és csütörtök éjszaka jön haza. Kivéve ezen a héten, mert most nem jött haza, viszont így időben visszaér a szerdai szereplésre. De azért, hogy csütörtök este legyen kire várni, a nővérem hazajött a hétvégére Antofagastából. Ami azzal is együtt járt, hogy mégis csak kaptunk egy férfit a házhoz a barátja személyében. Ugyanis, ha Jachi itthon van, akkor valószínűleg minden egyes percet, amit csak tud Sebaval tölt. De nem hiszem, hogy bárki is valaha panaszkodott volna, azért mert a srác nálunk vacsorázik. Ugyanis teljesen elbűvölő és imádni való. És vicces, még úgyis, hogy nem igazán értem a nagy részét annak, amit mond. Nem mellesleg pedig a személyes sofőrünkként funkcionál, amikor a nővérem itthon van. És ugyan a dzsipje nem a legbiztonságosabb járgány, nagyon is hangulatos benne utazni.

És még mielőtt elfelejtem a linket amit a nővérem mutatott és ugyan spanyolul van, de hátha olvassa a blogot leendő kiutazó diák is.

Ölelések százait és egy kis cseresznyét küld nektek:
Réka xx

Ui.: Szonja, már most beállítottam az ébresztőt (ezúttal háromszor is ellenőriztem). Szóval remélem ráérsz holnap délután (legalábbis neked délután...), mert fontos dolgokat kell megbeszélnem veled. ;)

Oké, talán nem annyira fontosak, de ugyebár mi a semmiről is tudunk beszélgetni.