Örök mosoly: Week 9-10

Egy újabb hét telt el több- kevesebb programmal, a szokásosnál több öleléssel meg olyan emberekkel való beszélgetéssel, akikkel ezelőtt nem igazán sikerült szót váltanom. Nem mintha bárkit is ignorálni akarnék az osztályból, csak eddig nem értettem túl sok mindent abból, amit beszéltek. Akár hozzám intézték a szavaikat akár nem. Most már viszont kezdem kapiskálni a dolgokat és még a nem is tudok válaszolni spanyolul, határozottan fejlődőben van mind a spanyolom, mind a spangolom.

És ezt Aihaana megerősítette valamelyik nap azzal a megjegyzésével, hogy még emlékszik amikor idekerültem és nem értettem semmit, neki pedig mindent le kellett fordítania, most pedig nézzek magamra másfél hétig simán elboldogultam és megértettem magamat a többiekkel a segítsége nélkül. (Ugyanis Valparaísoban volt. Egyébként meg nem nehéz emlékeznie rá, hiszem még csak két hónapja volt az a bizonyos első napom a suliban.)

UPDATE: lusta vagyok átfogalmazni majdnem egy teljes bejegyzést, de az egy hétből kettő lett a lebetegedésem miatt. Ugyan nem hozott túl sok érdekes dolgot...

De mi is történt tizennyolcadikán és azóta. Először is kezdjük a chilei függetlenség napjával, ami valami elképesztő.

Mivel ugyebár az ünnepnap alkalmából nem volt suli, ezért addig aludhattunk, ameddig csak akartunk. Utána közösen megreggeliztünk, majd a nővérem innentől kezdve a barátjával és valószínűleg a családdal töltötte a napot. Mi viszont elbicikliztünk megnézni a felvonulást, ahol iszonyatosan meleg volt, hiszen mégis csak egy sivatagban van a város. Így inkább hazamentünk és összecsaptunk egy mini grillpartit a házban. Este pedig elmentünk a karneválra, ami olyasmi mint a gyereknap. Csak sokkal nagyobb és sokkal... autentikusabb? Valami olyasmi...
A lényeg az, hogy a város szélén összegyűlt rengeteg árus és a ruháktól elkezdve, a lámás pulcsikon keresztül, a bokamerevítőig bármit megvehettünk volna. Aztán volt még ott egy rakatnyi tipikus karneválos játék, mint a célba lövés meg dobás, valamint rengeteget csocsóztunk. És még véletlenül se felejtsük el azt a töménytelen mennyiségű ételt, amit ott eladtak. Azt kell mondjam a churro a világ egyik legjobb édessége.
Viszont chilei emberek még mindig picik és a vidámparkból ismert "hánytatós" játékokat nem az én méretemre tervezték. Ezt elmondhatja a térdem is, ami tele van szivárványszínű foltokkal.

A térdemnek nem tetszett szeptember 18.-a

Szombaton, amikor is még mindig ünneplős kedvükben voltak az emberek újra grilleztünk a változatosság kedvéért. Ezúttal Jachi és Seba jelenlétében. Szóval az ebéd igen értelmes beszélgetések közepette telt... este pedig elkocsikáztunk Chiu Chiuba. Az igazán kellemes volt, annak ellenére is, hogy négyen ültünk a "hátsó sorban", ugyanis tökéletesen szemügyre vehettem a sivatagot. Meg az út mellett lévő vízvezetékeket.
A faluban benéztünk néhány nagyon autentikus boltba, ahol különböző lámás ruházati kellékeket és kiegészítőket, pánsípokat és egyéb érdekességeket lehetett kapni. Aztán beültünk egy étterembe vacsorázni, ahol is sopaipillat ettünk. Aztán a csodálatos csillagos ég alatt hazajöttünk.

Hétfő és kedd. Egy 7,0 matekból és egy 6,0 fizikából. Meg egy igen gusztustalan boncolás biológia órán... én inkább maradnék a kémia kísérleteknél ha lehet. Ezeken kívül meg a szabadidőm nagy részét arra fordítottam, hogy összerakja egy viszonylag elfogadható prezentációt az általam kiválasztott dalhoz spanyol irodalomra... hosszú történet.

Képtelen vagyok rá...

A hét további része már érdekesebben telt, meg sokkal megerőltetőbben is... szerdán ugyanis futottunk. De úgy igazán. És meleg is volt meg a páratartalom is körülbelül a nullával egyenlő meg amúgy se szeretek futni... szóval ja. Nem igazán volt az ínyemre való, de a végén mégis csak a jó oldalát találtam meg a dolognak.

Értelmesebben megfogalmazva: húsz percet futottunk öt perces lebontásokba, azaz 5perc futás, 2 perc séta, 5 perc futás, 2 perc séta, 5perc futás, 2 perc séta, 5 perc futás, 2 perc séta. Utána miután a tanár megbizonyosodott róla, hogy nem haltam meg, nem fogom kidobni a taccsot és nem lesz szívrohamom sem, neki álltunk váltózni. Már az a tizenhat ember aki hajlandó volt felemelni azt a csinos popsiját az árnyékból. Így kerültem egy csapatba Javieraval, Juanpivel és Sebaval.

Miután ezt is befejeztük, visszamentünk a tornaterembe és... nem csináltunk semmit. Illetve én meg néhány srác (Juanpi, Diego, Mauro, Tapia), sikeresen elszórakoztattuk magunkat azzal, hogy (ez nagyon, NAGYON furán és félreérthetően hangzik) átugráltunk egy futógát felett.

Délután pedig az egyik kislány a furgonban/ sulibuszban adott egy plüssmacskát, mert neki amúgy is van egy másik.

20 percet futni 2,260 méteren

Nem pont a "móka" definíciója

Még mindig vannak "rajongóim"

Több "szépítő alvásra" van szükségem

Csütörtökön tesin kézilabdáztunk, ami határozottan nem az én sportom. Van más a családodban, aki játssza helyettem. Viszont igazán élvezetes volt Juanpivel, Mauroval, Javieraval, Isidoraval és Lucianoval egy csapatban lenni. Határozottan nem javítottam az esélyeiket az öt perces meccseink alatt. De Juanpi döntése volt, hogy ki legyen a csapatában, szóval engem senki sem hibáztathat...

Péntekenként az egyik óránk mindig 'orientáció', aminek a funkciójára igazából még mindig nem jöttem rá. Kicsit stresszlevezetőként szolgál meg, hogy hogyan ne legyen a gyerekből orbitális tapló felnőttkorára... viccet félre téve. Most konkrétan meditáltunk. Bár ennyi pénzért milyen is lenne ha a gyerekek idegösszeomlást kapnának...

Viszont volt egy gyűjtés az iskolában egy Teleton nevű szervezet számára és 3,7 millió pesot gyűjtöttünk össze. És mivel minden osztály képviselőinek a színpadon kellett átadnia a pénzt és elmondani, hogy mennyit gyűjtöttek össze, ezért az én drága osztálytársaim úgy gondolták, hogy miért ne lenne jó ötlet engem kiküldeni. És, ha eddig valaki nem tudta volna, hogy van egy cserediák az iskolában... most már az is tudja, ugyanis professzor, aki levezette a dolgokat mindenkivel közölte ezt. Így hatalmas tapsot kaptam.

Aki nagyon unatkozik megpróbálhat megkeresni rajta...

És a hét végére meg kellett állapítanom, hogy teljesen belebolondultam az itteni életbe, a spanyolba, a helybe, az emberekbe. És egy bizonyos személybe a többieknél jobban, de az összes srácot imádom. Úgy értem:

Van egy Diegom, aki fut velem tornaórán meg amúgy biztat minden másban is. Még akkor is ha tényleg semmit nem tudok kezdeni a helyzettel. Valamint megmasszíroz... ennek a fiúnak arany kezei vannak. És mindig pacsizunk vagy öklözünk, ha valamit jól csinálok. Akár egy dolgozatról vagy gyorsan futásról van szó.

Van egy Tapiam, aki megölelget és tök értelmetlen és felesleges kérdésekkel bombáz. És iszonyatosan büszke rám, ami megértem a spanyolul feltett kérdését és még válaszolni is tudok rá.

Van egy Aarónom, akivel ténylegesen tudok beszélgetni és, aki valamelyik nap szerintem az összes spanyolban létező káromkodást meg akarta tanítani nekem.

És van egy Juanpim, aki a puszta jelenlétével feldobja a hangulatot. De azért legtöbb esetben rá is tesz egy lapáttal és hülyéskedik meg őrültségeket beszél... de így szeretjük.

És ez csak a lista eleje.

Szombat este moziban voltunk a fogadó szüleimmel és a Tűzpróbának semmi értelme. Kész vége. Ha csak az akciójeleneteket nézzük nem rossz, de a cselekmények nincs értelme...

És a hetem többi részét a házban töltöttem, ugyanis vasárnap lebetegedtem. Így nem mentem suliba ezért a töménytelen mennyiségű megnézett filmen, sorozaton és youtube videón kívül csak Perdy Jackson történt.

Ja meg ma délután meglepetés szerűen beállított Cata, Mackarena és a másik Cata, mert hiányoztam nekik. Szóval kellemesen elbeszélgettünk a délutánt és elújságolták a suliban történteket meg, hogy mennyire hiányzok mindenkinek meg, hogy mennyire szeretnek. Határozottan ez hiányzott a hetemből! :)